Zuhanó Madár

A felhőkön ülve, várva a hívó szóra
Szólt ránk a hang: — Gyere, nem kell, hogy félj!
De féltünk mind s nem számítottunk jóra,
Itt túl fényes a nappal és nagyon sötét az éj
Édesanyánk fájdalmát magunkhoz szorítva
Tétova léptekkel indulunk el,
Hogy magunkra lelve, mindent felborítva
Üres lélekkel, bénán bukjunk majd el
Torz örömünkkel és kicsinyes bánatunkkal
Kövezett utunk a semmibe tart
Elérni nem mert, megsárgult álmainkkal
Megrakott batyunk szakítja a kart
Annyit sem érünk, mint az égről zuhanó madár,
Aki halni készül de küzd még az életér'
De mit mutatunk fel, ha nálunk pihen meg a halál?
Örökünk semmi, csak pusztulat, könnyek és vér
Pedig miénk lett minden abban a pillanatban,
Mikor megálmodott apánk, s anyánk
Volt múltunk, volt jövőnk — s csak megjegyezném halkan -,
Volt istenünk és volt még hazánk